SHARE

A Bihar megyei Gyermekotthonok találkozója múlt hét szombaton került hatodik alkalommal megrendezésre.

A rendezvényre a gyerekek saját kis bemutatókkal készülnek, évről évre egyre nagyobb lelkesedéssel. Szívesen érkeznek, és egyből meg is keresik az előző évekből megismert kis barátaikat. Olyan ez a nap, mintha egy hatalmas család egyesülne. Idén a gyerekek anevelőkkel együtt mintegy százötvenen érkeztek, akiket a Szent László kollégium bentlakásának egyetemista hallgatói fogadtak nagy szeretettel.

Először Pék Sándor Atyát, a nagyvárad-újvárosi esperes-plébánost, a rendezvény szervezőjét kérdeztük.

Emlékszik még az első találkozóra?

Sándor Atya: Az első találkozó óta ugyanazok az érzések vannak bennem, bár az elsőnél jobban izgultam és azt gondoltam, hogy a részleteken sokkal több múlik. Mára már tudom, hogy az öröm és az együttlét a legfontosabb. Az elején volt egy olyan gondolatunk, hogy jobban be kéne vonni a gyermekvédelmet, a városi szerveket, aztán azt láttuk, hogy mindez nagyon szép és nagyon jó, csak éppen nem a gyerekekről szól. Az első találkozón megfogalmazódott bennünk, hogy mennyire jó is ez, hogy teljesen ők vannak a központban és senki és semmi más. Ez voltaképp az ő ünnepük és nem akarunk ezzel senkinek semmiféle üzenetet megfogalmazni, senkinek példát mutatni ezzel, az egész nap a gyerekekről szól.

A szervezésből kiveszik a részüket a kollégiumban lakó egyetemisták is. Úgy látszott, hogy számukra is nagyon fontos ez a nap. Ők hogy folytak bele az évek során?

Az első perctől az ő ötleteiken alapszik az egész, amihez mi csak szárnyakat biztosítottunk. Azóta vannak páran, akikről tudom, hogy a nyári vakációjukon önkénteskedtek bizonyos otthonokban, vagy az évi programjukba kapcsolódtak be jobban, de én ezt különösebben nem szeretném se lemérni, se tervezni, se vizsgálni, mert úgy látom, hogy maga ez az egy nap ott van az ő életükben, naptárjukban. Fontos lett számukra is a találkozás öröme, s mint ahogy a gyerekek közül, a kollégisták közül is vannak már visszajárók. Próbálom őket érzékenyíteni ebbe az irányba, és mivel ez leginkább egy bizonyos korosztály, már nem iskolás szinten kell beszélni a dolgokról. A legfontosabb dolog, azt hiszem az, hogy az élet minden körülmények között a legnagyobb érték.

A gyerekek élményeiről vannak-e visszajelzések?

Az egész társaság évről évre visszajár. Én is felkerekedtem és meglátogattam őket, főleg a legeldugottabb otthont, ahová senki nem megy. Serafina nővér mesélte, hogy a gyerekeiknek sok a látogatójuk és színes az évi programjuk, mégis ez egy különleges nap a számukra, amire nagy örömmel készülnek. Ezt érzik ezek a gyerekek, hogy itt minden értük van, ez a nap az övék.

Fábián Annamáriát kérdeztük, aki immár második alkalommal vett részt a találkozón.

Milyen érzés volt először részt venni a szervezésben?

Az első szó, ami az eszembe jut, az a meglepődés. Ezelőtt is találkoztam már árva gyerekekkel, de hogy így, egyszerre ennyien jöjjenek és hogy ennyi vidámsággal és boldogsággal vegyenek körbe, az meglepett. Sajnos ennyire gyönyörű és egészséges gyerekek kerülnek otthonokba, ezt nagyon-nagyon sajnálom.

Nektek, akik mind az előkészületekben,mind a lebonyolításban részt vesztek, hogy sikerül feldolgozni ezeket az élményeket?

A találkozók után és ahányszor visszagondolok vagy megnézem a videókat, nem egészen sikerült, nem tudom felfogni, hogy miért… Miért hagynak el ennyi gyereket?! Persze ennek megvannak a világi okai, de annyira szépek ezek a gyerekek, hogy tényleg azt érzem, hogy az egészet hazavinném. Odajött hozzám két kislány, és kérdezték tőlem, hogy férjnél vagyok-e? Válaszoltam, hogy még nem.. Voltam már menyasszony? Nem, az sem voltam még.. De akkor mikor leszek az majd? Hát, egy pár éven belül remélem, válaszoltam. Ezután rám néztek nagy komolyan és azt kérdezték, hogy szeretnék-e gyereket. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne mondani ezeknek a gyerkeknek, akik szülők és család nélkül nőttek fel. Mondjam meg az igazat, hogy minden vágyam ez? Vajon nem érinti ez őket rosszul majd? Kitértem a válasz elől, de tovább beszélgettem velük, öleltem őket.

Egy nap, amikor nem szaladhat ki a szádon, hogy „vigyázz, hé! hazaviszlek!”. Akkor sem, ha ez minden vágyad.

A fotókat és a videót a Nagyváradi Egyetemi Lelkészség egyetemistái készítették.

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here