SHARE
Fotó: Mészáros Gábor

Harmadik hete beszélgetünk Zsótér Boglárka táncpedagógussal és Kormos Rebeka mesemondóval. Az interjú első részében a Pompás napok történetét, valamint kettőjük munkásságát tárgyaltuk ki, múlt héten pedig leginkább a pedagógusokhoz szóltunk.

…Hogyan lesznek a monoton hétköznapok „pompásak”? Miképp valósíthatóak meg azok a rendező elvek, amik a szakmai életük vázát adják a valóságban?  Rebeka és Bogi bepillantást engednek magánéletükbe.

Kormos Rebeka : Folytatva Bogi gondolatmenetét (és a múlt heti cikket) hogyan lehet a ma emberéhez hatni? Több oldalról meg lehet ezt közelíteni. Praktikusan vehetünk egy régi hagyományt, azt megpróbáljuk beültetni a gyerek vagy a pedagógus napjainkbeli tapasztalatrendszerébe. Emellett van az a rész is, amikor a pszichológia oldaláról közelítünk, mint nálunk is a blogban rengeteg olyan bejegyzés van, ahol a szülőkhöz szólunk, bátorítani próbáljuk őket.

Tessék már elképzelni azt, hogy a gyerekedet arra próbálod nevelni, hogy ő bátor legyen! De hát akkor ne épp te fogd vissza!

Mesehős lettem!

Beszéljünk arról, hogy milyen tulajdonságai vannak egy mesehősnek, hogy ne várjunk el a gyerektől olyat, se többet se kevesebbet annál, mint amire ő éppen most képes. Erre pedig adjunk helyet, teret, időt és lehetőséget. Sokszor a szülők időhiányban szenvednek, könnyebb a laptop elé betolni a gyereket. Lassan már üres frázisként hangzik, annyit ismételjük, hogy mi sem vagyunk köpönyegforgatók! A mi gyerekeinknek is vannak kütyüik, használják is őket, ők is ebben a mai világban élnek. De hogy őszinte legyek, megkönnyezi azt az ember, amikor előjön a gyerek, hogy ő épp most az örökké izzó parazsat viszi a lakodalomba, mert ő épp most húslevest akar enni.

Témánál vagyunk! Kíváncsi lennék arra, hogy ti szülőként hogy próbáljátok áthidalni ezeket, hogy egy egészséges egyensúlyban lehessen jelen a gyerkeitek életében a hagyomány és a modernitás?

Kormos Rebeka  – Gyakorló szülőként mi is szinte minden nap feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. Nyilván a játék beszippantja a gyerekeket és valahogy korlátozni kell ezt, de mégsem akarunk banyák lenni és elvenni tőlük bármit is.

Próbálunk alternatívákat nyújtani.

Bogiéknál is és nálunk is a mindennapi meseolvasás, vagy mesemondás, egyáltalán a hallott szöveg elképzelgése napi rutin és ezt nem spóroljuk ki. A kisfiammal esténként elkezdjük a mesét, vagy ha éppen regényt olvasunk, a Vuk-ot vagy a Lengéket, elkezdünk olvasni és az ember megakasztja valahol a szöveget, és akkor a gyerek elkezdheti mesélni, hogy vele aznap mi történt. Így a hallott szövegbe beleépül a saját kis meséje.

Nálunk azért kell elmenni nyolckor lefeküdni, hogy még legyen idő arra, hogy velünk együtt feldolgozza a napját.

Szerintem a mi gyerekeink annyiban szerencsésebbek, amiért mi mesélünk nekik, mert szabadon kezeljük azokat, a fantáziájukra bízzuk a meseanyagokat. Függetlenül attól, hogy rajzfilmeket is néznek, játszanak a gépeken, de el tudnak képzelegni azon, amit ők maguk is olvasnak és erre már önálló igényük is van.

Zsótér Boglárka – Bálintnak, a kisfiamnak kicsi kora óta minden este mesélünk. Szerintem meg tudnám számolni a két kezemen, hogy tíz év alatt hányszor maradt el este mese. Mostmár tíz és fél éves és még mindig kéri tőlem, lassan már kezd számomra is furcsán érdekes lenni, hogy még mindig, de nagyon örülök ennek. Egy éve viszont elkezdett ő maga is olvasni, miután befejeztem a mesét, elővesz ő is egy könyvet. Az egy év alatt húsz felett van azon könyvek száma, amiket ő olvasott el, és ez számunkra döbbenet, hiszen sosem volt humán beállítottságú, mégis Oscar Wilde-ot olvas épp. Ennek a férjemmel nagyon örülünk. Azt gondolom, ez amiatt is van, mert

az esti mesékkel kapcsolatban következetes vagyok.

Rengetegszer van az, hogy én is fáradt vagyok, sokkal könnyebb lenne azt mondani, hogy figyelj, ma elmarad a mese, majd holnap, jó? Mégsem teszem; akkor is elolvasom a mesét, akkor is hagyok időt és teret hogy beszélgessünk még, mert tudom, hogy őt ez abba az irányba fogja vinni, hogy ő maga is élvezni fogja az önállóan olvasott történeteket és így lesz alternatívája a számítógépes játékra. A másik kulcsszó a bevonás-bevonódás. Tény és való, hogy macerásabb, ha együtt sütünk-főzünk, nem állítom hogy nem tart kétszer annyi ideig, vagy nem lesz három tojás a kukában. Azonban már most látszik az áldásos hatása, hogy el tud készíteni egyedül már dolgokat, vagy amikor önállóan jelentkezik segíteni nekem.

Lehet rá számítani. És ez nem csak a konyhában van így;

bevonjuk őket a pompás napokba is. Például ha valamit el kell készíteni, egy tárgyat vagy szemléltető eszközt, akkor azt is együtt csináljuk. Mikulás környékén volt egy rendezvény, ahová hívtak minket kézműveskedni. Magammal kellett vinnem Bálintot, mert nem tudtam másképp megoldani, ezért iskola után jött velem dolgozni. Kicsit féltem attól, hogy mi lesz, de pár perc alatt felvette azt az attitüdöt, amit tőlünk látott Rebekával, és rendezte a szülőket is! Leültetett például egy apukát, kezébe adta az ollót, és hiába látszott apukán, hogy nem volt annyira affinitása a dolgokhoz, egy kisfiúnak mégsem merte megmondani, hogy „Hát, kisöreg, ha fizetnél se..” – végül egész ügyesen bevonódott.

Kormos Rebeka – Sokszor hangoztatjuk, hogy maga a kreativitás mennyire fontos. Nem gondolom, hogy az első csoport ősember, aki lelökte a mamutot a gödörbe kevésbé volt kreatív, mint a ma embere. Lehet hogy másféle eszközök álltak a rendelkezésére, de neki is ugyanúgy ki kellett találnia egy megoldást valamire, amit azelőtt még sosem csinált. A kihívások régen is megvoltak, mint ahogy ma is megvannak.

Azt látom, hogy a szülők sokszor kényelemből butítják a gyerekeiket le a „gyerek szintre”.

Nálunk otthon frontálisan jön az élet és a gyerek is abba nevelődik bele, hogy feladatok vannak, amiket a család együtt old meg. A kisfiam korosztályával nagyon rossz tapasztalataim vannak: ő most nyolc és fél éves, és amikor átjönnek barátai játszani, nem tudnak önteni a saját poharukba, vagy esetleg késsel-villával enni. Természetesen hasonlókat látunk a kézműves foglalkozásokon is: nem tudnak csomót kötni! Nagyon sokszor érezzük ezeken a foglalkozásokon, hogy

ugyanúgy, ahogy a felnőttek, a szüleik, ezek a gyerekek is egy kész megoldást várnak el tőlünk.

Az utolsó próba

Mi azonban azzal a szabadsággal rendelkezünk, abban van a pedagógusokkal szemben több mozgásterünk, hogy ilyenkor azt mondhassuk, „gyerekek, azért vagyunk ma itt, hogy megtanuljuk a csomót”. Ha erre kell több időt szánni, akkor megtesszük, tíz perc a foglalkozásunkból, a gyerek számára pedig egy életre való tudás. A másik sarkalatos pont mind otthon, mind az iskolában, hogy ha elkezd valamit a gyerek, beleéli magát, akkor abból ne szakítsuk ki. A pedagógusoknak is sokszor mondjuk, hogy ha tizedjére kezdik el a körjátékot, akkor hagyják. Ha otthon a gyerek hetek óta ugyanazt a mesét akarja hallani, akkor olvassuk neki azt. Nincs az rendjén, hogy a hat éves gyereknek elmondjuk, hogy kisfiam, hiába szeretnél most még játszani egy kicsit, most meg kell oldjuk a házi feladatot, vagy az iskolában hiába akarnának a gyerekek focizni, matekozni kell. Labdával is lehetne számolni, csak akkor ugye nem lenne kitöltve a munkafüzet. Gondoljunk csak bele,

felnőttként is nehezünkre esik néha a vágyaink időben való eltolása, a késleltetés, miért akarjuk ilyen korán ezeknek a gyerekeknek a kötelesség fogalmát megtanítani?!

Zsótér Boglárka – Természetesen ezt otthon is nehéz figyelembe venni, hogyha elkezd a gyerek valamit, akkor annak ne vessek véget, ha szerintem épp mással kéne már foglalkozni, de erre mindketten nagyon tudatosan figyelünk, mind a magánéletünkben, mind a szakmánkban. Nyilván ez nem mindig sikerül, de

hiába várjuk el így a gyerekektől, hogy valamiben elmélyedjenek,

hogy kialakuljon a hosszútávú figyelmük, ha mi felnőttek rángatjuk ki őket a legtöbb esetben. Foghatjuk a médiára is, persze, de mi magunk is elkezdtünk így felgyorsulni, és pörgetjük bele a gyerekeket is.

Hol van az egészséges egyensúly abban, hogy a gyerek ismerje azokat a játékokat, mint a kortársai, de ne uralja az egész életét a játék vagy a rajzfilm?

Kormos Rebeka – Mi személy szerint nem ijedünk meg attól sem, ha egy farsangi kézműves foglalkozásunkon a gyerekek angry birds figurákat csináltak termésbáboknak. Mivel nem kötöttük meg, mit szeretnénk látni tőlük, ezért örültünk, hogy valamiben örömüket lelik, hogy áttranszformálják a kultúrát a saját életükre.

Zsótér Boglárka – Mi is játszunk a gyerekünkkel a telefonon, hiszen haladni kell a pályákon, ezzel próbáltuk szegény pedagógust nyugtatni. Ő szégyellte magát a gyerekek nevében, hiszen azt hitte, hogy mi a hanyományt jöttünk ápolni. El kellett neki magyaráznunk, hogy

számunkra fontosabb a gyerekek arcán látható beleélés, és az hogy valami újat alkotnak, amiben ők maguk is benne vannak.

Kormos Rebeka – Nálunk épp ennek a játéknak köszönhetően jött a csúzli-mánia. „Tényleg, én is tudok ilyet csinálni?” – kérdezte a kisfiam. Látnotok kellett volna, hogy a kisfiam milyen büszke volt magára az unokatestvérek körében, hogy ő tud olyan csúzlit készíteni, mint amilyen abban a bizonyos játékban van! Másfél napig keresték a gyerekek megfelelő faágat, rögzítették rá a gumit, és teljes transzban voltak. Ráadásul ez természetes alapanyagokból készült, és a szabad levegőn lövöldözték egymást. Lett rajtuk néhány lila folt, és jól elfáradtak.

Zsótér Boglárka – így pedig rögtön van a számítógépezés helyett alternatíva.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here